"Mintha vérrel írnám fel nevedet.
Már fáj a távolság, az egyedüllét.
Üres szívembe úgy loptad be magad,
Mint házak mögé az árnyék,
Észrevétlen, csendben a napkeltével.
Játéknak indult. Nem tagadom.
Hittem, múló szeszély csupán.
De úgy vágytam rá, mint dermesztő
Hidegben fázva vágyunk egy jó meleg szobát.
Nem éreztem, hogy bennem ég a tűz.
Lángja mind jobban éget.
Nem mertem hinni,
Hogy van még oly csillag,
Mely nekem ragyog, nekem és értem,
Végtelen csillogással az éjben.
Mintha vérrel írnám fel nevedet.
Nincs távolság, mely le nem küzdhető.
Nincs semmi, mi nálad fontosabb.
Nincs gyönyörűbb, mint a gyertyaláng-keringő,
S a holdsugárnál sincs illatosabb.
Nem lehet leírni tekinteted,
Ölelésed, rajongásod, ragyogásod, szerelmedet,
Mindent, mi földi létből fakad,
Mellyel elhalmozol, körbefonsz, s nincsenek
Szavak, melyek leírnák vagy elmondanák, ha szeretsz.
Tisztán, mint a hó. Szelíden, mint a harmatot
Szárító szelek. Forrón, mint a nyári nap.
Végtelenül, mint dalaikat a madarak énekelve.
Önzőn, mint a vérfoltos naplemente,
Ellopva fényt és meleget.
Mintha vérrel írnám fel nevedet.
Most ha sírsz, könnyeid arcod áztatják,
Mennyi kín, mennyi fájdalom.
Mosolyod mégis reménnyel fordítsd felém!
Ne fogadkozz! Ne ígérj!
Mert a szív, mi mindent teremt. Óv,
S megőrzi azt, ha arra érdemes.
Csak szeress, csak higgy, csak bízz!
Hogyha leírom nevedet,
Tisztán csengjen, fénye s éke gyémánté
Legyen, izzó acél, lángoló tűz, mind
mind egyben, hol keresed.
Mintha vérrel írnám fel nevedet."
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
