Írj emailt nekem

Csak ez az élet fáj 

 

 

Mondd, miért nem felelsz,

mit vétettem neked?

Hallgatásod fáj,

mi ez a csöndes őrület?

Veszekedj, vádolj,

kiabálj, csak szólj!

Ne kínozz tovább,

megöl a néma kór!

Mondd,hogy nem szeretsz,

s én megbocsátok Neked;-

az utadból félreállok,

az árnyékod leszek.

Valamit eltitkolsz előlem,

jól tudom!

Hol rontottam el,-

az okát hiába kutatom.

Kérdezném tőled,

de csak a rideg csend felel;

-mindhiába várom,

nem jön az égi jel.

Már a szakadék szélén állok,

sötét alagútban járok;-

lelkemet kiönteném, de nincs kinek

Szavaidat távolról hallom,

de azok oly hidegek.

Fagyot görget elém az északi szél,

a lámpa fénye csillog a friss havon;-

gyémánt szőnyeg terül a lábam elé,

a világ oly csodálatos!

Csak ez az élet fáj,

de az nagyon!

 

 

Epilóg

Már csöndesen szeretlek,

szelíd szavam se szól.

Könnyebb neked, ha vágyam

csak hangtalan dalol.

Nem várlak, nem kereslek,

nem álmodom veled,

feloldom gondod, vétked,

mit én hoztam neked.

S a csöndes könnyek éjén

én áldva áldalak,

köszönnöm kell, hogy voltál

egy boldog pillanat.

Lenyugszik lassan bennem

a lánggal égő láz,

de éltedre titkon

tekintetem vigyáz.

 

Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl.
Nem azt, hogy elfelejtelek, örökre.
Nem közönyt jelent.
Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján.
Abban a biztos reményben, hogy visszatalálunk egymáshoz. Akármekkora a világ - százmilliárd fényév -, a Végtelen kisebb, mint egy búzaszem, s én nem tudok nem benned élni.
És te sem tudsz kilépni belőlem, soha.
De amíg nem a valóságos világban élünk...amíg a mulandóságban vándorolunk: hiányzol.
És fáj.