Barinkay Ádám:
Ne engedd kezemet

Szerelmem, nem értem, ha szerettél,
Mért, engedted el kezeimet.
Mikor kértem kezed, hogy kéz a kézben
Érinthessem lelked hiába kértem,
Csak távolodtál tőlem.
Reménytelenség tölt el engem,
Mikor bocsánatod kérem,
Mert a sötét évek beléd ivódtak mélyen,
Kérlek kérlelhetetlenül téged,
Ne engedd kezem.
Nézd könny, szökik szememben,
Látom szemeden a fénye elveszett,
Szívedből a szerelem régen kiveszett,
Kék szemeim mögött búslakodtam régen,
De sírni velük akkor se voltam képes.
Most először láthatsz ilyennek,
Láthatom bocsánatod képtelen,
Mert a keserű évek nem hagynak feledni tégedet,
Vétkeim beléd írottak régen,
Olyan mélyre, hogy kitörölni nem lehet,
Mint fekete tinta mélyre íiódtak a szövetben.
Beléd ivódtak mélyen,
Árnyal, fedik szíved,
Nem engedik a fényhez,
Elfedik a szemed,
S nem láthatsz változni engem.
Mindig a rossz marad meg belőlem,
S hamar elítélsz engem,
Nem marad más nekem,
Csak a reménytelenség,
S a fájó, szép emléked.
Magány ez,
Magány, amivel kelek és fekszem,
Árnyakkal, amik mardossák a szívem,
Nélküled teljesen összetörtem.
Feledni sokszor próbáltalak,
De szép emléked fogva tart,
Szép emlékek ,
Tekinteted, smaragdzöld szemed,
Rabul ejtenek,
Számomra feledhetetlenek.
Szívem örökre a tied,
Szerelmem sokan mondják, őrület,
S kérdik, mér nem feledlek,
De sokan nem tudják mi a szerelem.
Számukra szánalmas már,
Mert nem értik, főként nem érzik,
Amit érzek, s amitől vérzek ,
Ami beteggé tesz idegileg, kitesz,
De a szerelem soha véget nem érő küzdelem.
Nem számít kitől, szenveded,
De az érzés mindig gyötrelem,
Ami keveseket érint meg,
Mert ha beleütköznek élve ki nem, kerülnek, ha veszítenek.
Szerelem mindig hittem benned ,
Legfontosabb lételemem,
Mindig megcsalsz engem,
Mért csak délibábként,
Mért csak ígéretekben létezel,
Szerelem, nekem te mindig kellesz,
Soha nem feledlek el,
Soha nem engedlek el!