Michelangelo Bunarroti: Még ha kőből...
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,
oly híven tudnálak szeretni téged,
hogy rávennélek: futva jöjj velem;
ha halott lennél, szóra költenélek;
ha az égben rejtőznél, könnyesen,
sóhajtva, sírva földre esdenélek.
De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,
mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?
Én nem tudok mást, csak járok utánad,
s nem búsulok eltökéltségemen;
végtére nem születtél próbabábnak,
mely kívül-belül mozog szüntelen;
s hiszem: meg fogok elégülni nálad
egyszer, ha el nem hagy az értelem:
a jó bánás kígyót is kézre szoktat,
s mint az ecet, élét veszi a fognak.
Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;
s kegyetlenség fölött a szerelem,
keménységen a részvét győz ezerszer,
ahogy a vidámság a könnyeken.
Olyan új szépségnek, ki párra nem lel
sehol, nem lehet más a szíve sem;
mint ahogy egyenes hüvely se tartott
a tokjában még soha görbe kardot.
Az sem lehet, hogy kissé ne legyen
kedves neked az én nagy szolgaságom.
Hidd el, baráti hűség nem terem
mindenütt, ritka kincs az a világon.
Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,
számomra nincs több béke, pihenés;
s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,
mint hosszú böjt után a bő evés.
Mint mikor a has mindent kiürít már,
s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.
S kezeim közt egy nap el nem mehet,
hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;
kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,
hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;
s ha olykor itt van, kissé közelebb,
úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;
s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,
hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.
Ha felém száll arcáról egy mosoly,
vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,
úgy szökkenek föl, mint a puskapor,
ha eldördül az ágyú vagy a mordály;
ha kérdez, hangom elrekedve szól,
szavam vesztem, felelni sem tudok már;
nagy sóvárgásom elbágyad egészen,
s képességemen megtörik reményem.
Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,
mely szinte már a csillagokba hág,
s ha megmutatnám a világ szemének:
bőrömön nincs olyan rés, melyen át
előlépve ne mutatná csekélynek
s ügyemnél kevésbé szépnek magát.
Mert szerelemről szólni kegyelem kell,
s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.
Visszagondolok régi életemre,
milyen is volt, míg nem szerettelek;
nem akadt senki, aki észrevenne,
időm reggeltől estig elveszett;
talán a versírás jutott eszembe,
meg az, hogy a tömegből elmegyek.
Most a nevemet hol gáncs, hol dicséret
éri, és legalább tudják, hogy élek.
Szememen át szálltad meg szívemet,
s most úgy terjedek, mint must az üvegben
a nyakon túl, hol teste szélesebb.
Mert képed kívülről megáztat engem,
s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyet
földuzzaszt a velő, én úgy növekszem.
S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,
nem félek, hogy valaha is kiszöknél.
Mint lég, a labda belsejébe szállva,
egy fúvással kívülről szelepét
kinyitja, belülről pedig bezárja:
így érzem, hogy szememen át belép
drága képed a lelkem pitvarába,
nyitva s magára zárva reteszét.
S én, mint a labda az első ütésre:
csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.
Ám csak egy szerelmes dicsérete
egy szép hölgynek elégtételt nem adhat,
mert szépsége így meghalhat vele.
Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnak
hozzád képest kevés az érdeme;
sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,
s a nap nem egyre ontja: a világ
minden szemének adja sugarát.
Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltál
belém, két mindig nedves szememen,
mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!
Itt minden védekezés esztelen:
ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnál
segítség már számomra nem terem,
hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:
tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
(Ford.:Rónay György)
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
